Péntek – indulás, Budapest

A tavaly téli seychelle-szigeteki túra után egyetlen dolog tartotta bennem a lelket a folyton rohanó világ szürke hétköznapjainak forgatagában: 2023. január, vagyis a Martinique – St. Lucia túra. A bajom csupán az volt, hogy a világ néha nem rohant elég gyorsan. Az év végi szusszanás, az ünnepek persze mindig egy szempillantás alatt eltelnek, és nehéz újra felvenni a fonalat a hideg-rideg januári hónap elején, de 2022-ben a karácsonyi bejgli is finomabbnak tűnt, még a Reszkessetek betörők is jobban esett, mint bármikor máskor. Melengette szívemet a tudat, hogy az év eleji munkatenger helyett a Karib-tenger hullámai ringatnak majd, kiszakadva az itthoni szürkeségből.
Idén valahogy a pakolás is ügyesebben ment, tanulva a Seychelle-re elcipelt fél gardróbnyi felesleges cuccból, most pont harmadannyi ruhát rendeztem össze, de sejtettem, hogy ennek is csupán a felére lesz szükségem, vagy még annyira sem.

Szóval így, várakozásokkal telve érkezett el január 6. borongós péntek hajnala, amikor a csapat ismét összegyűlt a Liszt Ferenc Repülőtér várójában. Voltunk páran, akikkel már tavalyról ismertük egymást, és akadtak, akik újoncként csatlakoztak a Friot bandához.
AirFrance, egy párizsi átszállás, és cirka 17-18 óra utazás után még pénteken koraeste, 6 óra tájban megérkeztünk -ennek oka a -5 órányi időeltolódás- Martinique nyüzsgő fővárosába, Fort-de-France-ba.

Ahogy azt már többen tudjátok, a hajóátadások napja általában a szombat, így péntek estére szállást kellett foglalnunk valahol nem túl messze a reptértől, Le Marin (itt van a báziskikötő) irányában. Lacinak az utazás szervezése közben Les Trois-ilets-re esett a választása, ami félúton található a főváros és a báziskikötőnk között, és jól döntött. A picit nyúzott, fáradt csapat érkezéskor még lendületben volt, és terveink között szerepelt többek között welcome vacsora, séta, iszogatás, a mosoly azonban átmenetileg az arcunkra fagyott, amikor rádöbbentünk, hogy EU ide, francia nyelvtudás oda, a reptéren bizony nem egyszerű taxit szerezni. Nem tudom pontosan hány sofőrt állítottunk meg, és mennyi idő telt el, de nagyjából este 9 körül érkeztünk a szállásra.

Gyors újratervezés, séta off, vacsora on, iszogatás maybe, és hamarosan egy igazán autentikus karibi étteremben találtuk magunkat, ahol a házigazda szó szerint minden “séf ajánlatot” megkóstoltatott velünk. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a fáradtságtól enyhén dekoncentrált csapatra gyakorlatilag rádumálta az egész étlapot.

Ha egy mondatban kéne összegeznem a helyi gasztronómiát, akkor három szó jut az eszembe: hal, kókusz, vanília – és ezek végtelenített permutációi. Ha bővebben taglalnám, akkor is annyiban merülne ki, hogy a húsok közül a legjellemzőbb a hal, és a tenger gyümölcsei, a köretek a jellemzően rizs-burgonya-saláta trióból komponálódnak, viszont helyi specialitásként szinte minden mellé választható a vaníliából és kókusztejből készült mártás, ami a felhasznált gyümölcsök és fűszerek függvényében lehet édes, savanykás, esetleg pikáns. Természetesen ha már lúd, legyen szesz is alapon, az első koccintás sem maradhatott el. Koktélok garmadája várja minden vendéglátóegységben az alkoholra szomjazó turistát, ízek, színek tekintetében a kombinációk száma végtelen, de a nevező minden esetben közös, a RUM. Hogy aznap este ki mivel koccintott, meg nem mondom, egy biztos, rum folyt bőven. Én “jóturista” módjára azt kértem, amit “ti, martinique-i emberek isztok”, így friss, trópusi gyümölcsturmixba (ananász, mangó, maracuja, narancs) gazdagon locsolt rumot kaptam, melynek elegye egy meglepően harmonizáló koktélt alkotott.

A vacsora után szinte beájultam hotelszobánk ágyába, és ezzel szerintem nem voltam egyedül.

Szombat – Le Marin

Szombat reggel verőfényes karibi napsütésre, és madárcsicsergésre ébredtem, kinyitva az ablakot pedig egy komplett pálmafákból és egzotikus növényekből álló botanikus kert látványa fogadott. Tudván, hogy van még egy kis időnk a buszindulásig, gyorsan kerestem egy helyi pékséget, ahol a croissant-om és a “petit cafe”-m fogyasztása közben végre asszimilálódhattam újdonsült környezetemmel. Azt hiszem csíptem volna, ha aznap kicsivel több időm marad a lokálpatriótáskodásra, de a csapat hamarosan a hotel halljában összegyűlve várta a kisbuszt, mely némi zötykölődés után megérkezett velünk a célállomásra, Le Marin város kikötőjébe. Két katamaránnyi ember verbuválódott össze, és foglalta el szobáját, vagyis -joggal mondhatom- lakosztályát a hatalmas luxusladikokban.

Ezen a ponton felpörgetem egy kicsit a sztorit, mert még mindig csak szombat delet írunk, és vasárnap délig a kalandok a kikötőre korlátozódnak.

Szóval elfoglaltuk a katamaránokat, ki lettek osztva a kabinok, koccintottunk az érkezésre, ebédeltünk a kikötő egyik éttermében, bevásárlólistát írtunk, majd szkippereink bevásároltak közel egy hétre való elemózsiát és egyéb kelléket a helyi Auchan-ban. Kipakoltunk, bepakoltunk, ismerkedtünk, vacsoráztunk, és el is jött az első éjszaka. Ja, igen. Az kimaradt, hogy azért nem indultunk útnak szombat délután, mert a hajók hivatalos átadása vasárnap reggel történt meg. Nem is volt ezzel különösebb probléma, pláne hogy szombat este lévén jókora karibi parti kerekedett az egyik kikötői bárban, így többen közülünk ott ropták hajnalig. Ami engem illet, aznap estére már járni is alig tudtam. A sokórás repülőút miatt eddig sosem tapasztalt méretekre dagadt bokám még 24 órával a földetérés után is ragaszkodott a lufi formához, így a kabinban felpolcolt lábakkal próbáltam rendet teremteni bokáim kapillárisaiban.

Ide egy jótanács: Hölgyeim, nem szexi, nem is kényelmes, de hasznos! Hosszú utakra vegyetek fel kompressziós harisnyát, és több órányi kellemetlenségtől szabadítjátok meg magatokat.

Vasárnap – St. Lucia, Rodney Bay

Vasárnap reggelre mindenki frissen, fitten, izgalmakkal és várakozásokkal telve ébredt, alig vártuk az indulást. A hajók rendben voltak, viszonylag gyorsan megtörtént a hivatalos átadásuk, és már szeltük is a habokat repülőhalrajok kíséretében St. Lucia felé. Induláskor a kikötőben jelezték, hogy szürkül az ég, és biztos, hogy útközben elkap minket egy kisebb zivatar, de ezzel senki nem foglalkozott, csak élveztük a Karib-tenger látványát és levegőjét. Még úgy 30 percig. Mert valóban elkapott minket a vihar, szürke lett egyszeriben minden körülöttünk, hullámok hátán, szélben és esőben csapattunk órákon át. Nem mondom, hogy ezek voltak legvidámabb óráink, néhányunk a már jól bevált Stugeronra fanyalodott -gyógyszer hányinger ellen-, de mire megpillantottuk Martinique déli szomszédját, St. Lucia-t még a nap is kisütött, a zivatar és a hányinger pedig úgy elillant, mintha sosem lett volna. Rodney Bayben kötöttünk ki, ahol végre megtörtént az első vízbe csobbanás. Szkipperünk azonban mert nagyot álmodni, és úgy döntött közelgő sötétség ide, vacsora oda, ő bizony vízre teszi a kismotorost és “aki kapja marja” alapon néhányunkkal átzümmög a közeli homokos strandra. Én a “marja” banda részeként behuppantam a csónakba, és már szállt is a hajam a szélben. A strandolásunk nem tartott tovább 15 percnél, de megérte. Visszatérve a hajóra a farkaséhes csapat már a vacsorát szervezte, és gyorsan el is tűnt az éjszaka homályában. Jómagam egy maroknyi emberrel a hajón maradva kipróbáltam a konyhát.

Hétfő – St. Lucia, Soufriere

Hétfőn szikrázó napsütésre keltünk, a kényelmes reggelihez pedig friss, a helyi “mozgó piacon” vásárolt gyümölcs társult. Mikor már épp hiányolni kezdtem volna a trópusi gyümölcsök ízét, a megoldás csónakon házhoz érkezett. A kikötők környékén sok helybéli így árulja portékáját, ebből él, mi pedig igazán hálás kuncsaftnak bizonyultunk. Vettünk avokadót, maracuját, papayát, kókuszt, mangót és még isten tudja mit, az biztos, hogy sok kilónyi árutól szabadítottuk meg a jóembert. Azt azért megsúgom, hogy már maga a piacozás is élményszámba ment, hiszen alkudni mindig ér, sőt mi több, egyenesen kötelező.

Szóval a kiadós reggelitől energikusan vágtunk neki a Soufriere városa felé vezető útnak. A csajok napoztak, a pasik horgásztak, vagyis leginkább csak lógatták a csalit a vízbe. Egy fantasztikus vitorlázás után pillantottuk meg a Pitonokat, azaz Kis Pitont (Petit Piton) és Nagy Pitont (Gros Piton), a két hatalmas vulkáni kúpot személyesen. Aznap bójára kötöttük otthonainkat az egyik Piton lábánál, ebben pedig Francis, a helyi önjelölt kikötőmester – akinek kikötő híján az a feladata, hogy azt is megszervezze, ami neked még az eszedbe sem jutott – lelkesen segédkezett. Amolyan ceremóniamester, annyi különbséggel, hogy nem a násznépet terelgeti, hanem a hajón érkező turistákat – ha kell, ha nem. Mire kikötöttünk (a bójához), ő már leszervezte a délutáni túránkhoz a motorcsónakokat, a kisbuszokhoz a sofőröket, és a vacsoránkat, ami egy helyi étteremből csónakon érkezett.

Az aznapi program átbeszélése után csobbantunk egyet, sznorkelezni pedig erősen ajánlott ilyen csodahelyeken, aztán nekivágtunk a délutáni túrának. Motorcsónakokkal vittek ki minket a partra, onnan pedig kisbuszokkal a helyszínekre. Soufriere városa a La Soufriere, jelenleg is aktív sztratovulkánról kapta a nevét, így mi mással is kezdhettük volna a kirándulást, mint Sulphur Springs bűzösen gőzölgő kénkatlanjaival, melyekben helyenként 60-90 fokos iszap bugyog. Aki akart, iszapfürdőt is vehetett volna, de a csapat közös megegyezéssel a Diamond Falls Botanikus Kertben folytatta útját, melynek szívében található a kert névadója, a Diamond vízesés. A napot a dzsungel közepén zártuk, a Piton vízesésnél, melynek vize 3, különböző hőmérsékletű kőmedencébe ömlik.

A tartalmas kalandok végén, a motorcsónakokra várva pici bepillantást nyerhettünk az igazi karibi életérzésbe. A szivárvány színeiben pompázó házak ódon falai között sétálva, a fahéj és a vanília illata a sülthús zsíros gőzével keveredve beindítja ízlelőbimbóinkat, és szinte ösztönösen vágnánk bele akár egy helyi kulináris kalandba is. Az utcákon hangos a zene, ahol pedig nem szól, ott biztosan akad egy, vagy több dalospacsirta, aki megismerteti veled a karibi folklórt, valami elképesztően dallamos, de európai számára teljességgel érthetetlen nyelven. A kreol az angol, a francia, a spanyol, a portugál és a holland nyelv keveréke, a káosz maga, mégis varázslatosan cseng.

Aztán megjöttek a csónakok, és mire visszaértünk hajóinkra megérkezett a Francis által intézett, ízletes vacsoránk is.

Kedd – St. Lucia, Marigot Bay

A keddi nap a számomra oly kedves “természet lágy ölén” ébredéssel indult. A reggeli nyugalmat rövidesen Francis csónakos küldöttei zavarták meg, akik aranyáron kínáltak frissen fogott tonhalat, polipot, és frissen sült baguette-tet. A rámenős brigád kicsit nehezen értette meg, hogy nem kérünk a “főztjükből”, de szerencsére akadt más hajó is a környező bójákon, így a tukmálást szomszédainknál folytatták. Erre a napra nem készültünk konkrét tervvel, szép partokon  nagy csobbanásokra vágytunk csupán. A közelünkben akadt is egy hosszú, homokos, pálmafás partszakasz, egy hotel strandja bárral, napágyakkal, kihajóztunk, strandoltunk, koktéloztunk, fotózkodtunk.

A következő megálló Anse Mamin Beach aprócska édenkertje volt, ahol a homokos part pálmafái mögött a dzsungel mélye várja a kalandorokat. A parthoz igen közel sikerült lehorgonyoznunk, így én mindenképpen a kiúszásra szavaztam. Örömömre páran kedvet kaptak és velem tartottak, míg a többieket szkipperünk motorossal kifuvarozta. Néhányan egyből megtalálták a bárt és jópár Pina Coladaval felszerelkezve vették birtokba az üres napágyakat, minden bizonnyal az előző napi több órányi túra fáradalmai után némi energia utánpótlásra vágyva. Szívesen henyéltünk volna, de sajnos hamarosan indulnunk kellett tovább. A csodás Marigot Bay luxusa, és előre lefoglalt kikötőhelye már várt ránk.

Sötétedés előtt értünk célba, éppen a mellettünk lévő tengerparti bár “Happy Hour”-jének kezdetekor. Szerintem ilyen gyorsan még sosem kapta össze magát a csapat, 15 perc leforgása alatt mindenki kirittyentve baktatott a duplázható szesz felé. Merthogy “egyet fizet kettőt vihet” volt az aznapi örömóra akciója. Jó magyar módra fogyasztgattunk is rendesen, majd a hajóra visszatérve hangos zenére lettünk figyelmesek.

A katamaránoktól karnyújtásnyira lévő luxus hotel (Zoetry Marigot Bay) luxus vendégeinek luxus előadására igazából nekünk volt luxus rálátásunk, mert valahogy a “színpad” hozzánk, azaz a mólóhoz közelebb esett, így a tűzzsonglőr produkciót majdhogynem testközelből nézhettük végig káprázatos lezárásaként a St. Lucia-ban eltöltött két napnak.

Szerda – Le Marin

Szerdán reggel viszonylag időben el kellett indulnunk, hogy Le Marin-ben a helyi bürokrácia hívó szavának eleget téve bejelentkezzünk. (Ország átlépés történt, így az útleveleinket újra le kellett pecsételtetni.)

A visszaút kellemesen vitorlázósra sikeredett, se zápor, se zivatar, csak a folyton kísérő halrajok, és a rájuk vadászó pompás fregattmadarak látványa, ahogy íjként a vízbe csapódva elkapják a kiszemelt zsákmányt. Napfürdőzés és újabb sikertelen horgászás. Kikötés, kisebb hiánypótló bevásárlás az Auchan-ban, a másik hajó tönkrement hűtőjének cseréje. Várakozás. Napozás.

Valamikor késődélután végre ismét sikerült útrakelnünk, és meg sem álltunk Les Anses-d’Arlet-ig. Már erősen lemenőben volt a nap, mire lehorgonyoztunk egy csendes zugban, ahol teljes nyugalmunkat csupán egy hevesebb Scrabble parti izgalmai és némi szeszes ital zavarhatta meg.

Csütörtük – Les Anses-d’Arlet, St. Pierre

Csütörtökön kényelmes tempóban indítottuk a napot. Kimotorosoztunk a partra, és sétáltunk egyet a reggeli órákban még szinte üres strandon. Egy parti büfében beszédbe elegyedtem az egyik árussal, aki még nyitás előtt megkínált minket friss kókuszvízzel. Nekem pont ennyi kell egy tökéletes nyaraláshoz: tenger, homok, pálmafa és friss kókuszvíz, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy számomra ez a “tökéletes nyaralás kezdőszett”, minden más már csak kellemes extra.

A nyugalmas reggelünk után hasonló tempóban céloztuk meg a szigetország régi fővárosát, St. Pierre-t, amit az 1902-ben kitört Mont Pelée vulkán anno a földdel tett egyenlővé. Azóta ugyan újjáépítették, az egykori főváros azonban már csak árnyéka régi önmagának. A szűk sikátorok helyenként még mindig koromfekete falai közt bandukolva az embernek nem pont az egzotikus nyaralás gondolata villan először az agyába, talán nyomasztó, talán inkább keserédes hangulat lebeg a szomorú sorsú kisváros felett.

Azonnali hatállyal megkívántam egy karibi kávét. Rummal. Alkoholra vágytam. A ragacsos, párás meleg és St. Pierre sötét bájának duettje valahogy ezt hozta ki belőlem. Szerencsémre sétapartnereim is hasonlóan éreztek, így egy kedves, színes kis art café-ba betérve szkipperünket leszámítva, mindenki valami erőset rendelt. Beszürcsölgetve a kívánt karibi kávém ismét minden egzotikusnak tűnt, jóhangulatban hagytuk hát el a tett helyszínét – többségünk az ajtón át távozva, de volt, aki az ajtófélfát megcélozva (beütött a szesz).

Otthonainkba visszatérve aznap estére jutott még móka rendesen. Ha épp nem a hajó tetejéről, kb. 4 méter magasról ugráltunk a vízbe, akkor a kismotorossal száguldoztunk fel s alá a katamarán körül. Ettől a látványtól aztán még annak is mosolyra húzódott a szája, aki aznap nem ivott.

Péntek – Le Marin

Pénteken vissza kellett csorognunk Le Marin kikötőjébe, hiszen másnap reggel hajóátadás volt, de azért erre napra is terveztünk megállót. Les Anses-d’Arlet öble annyira tetszett a csapatnak, hogy közös megegyezéssel ott iktattunk be még egy utolsó csobbanást. Lehorgonyzás után igazán kimaxoltuk azt a néhány órát. Volt ott sznorkelezés, teknőssel úszás, Scrabble parti, és az előző estéhez hasonlóan ugrálás a tetőről. Klisé ide vagy oda, igenis szomorkásan húztuk fel még egyszer utoljára a horgonyt, hogy a csodálatos napsütésben fürdőzve hajózzunk vissza báziskikötőnkbe.

Nem volt vidámabb az este sem. Mindenki pakolt. Aztán kiszaladtunk vacsorázni a kikötő éttermébe, amit egy hirtelen jött trópusi zápor végül szabotált, így megrendelt ételeinket becsomagoltatva, a hajón fogyasztottuk el.

Fekvés. Gyors alvás.

Szombat – Saint-Anne, Fort-de-France

Szombat reggel a hajóátadást követően az előző szombati kisbusz, és egy kisebb szárazföldi túra várt minket. Amikről azt gondoltuk, hogy kicsi távok, azok valóban kicsik voltak, egyetlen dolgot nem vettünk figyelembe -hogy is vehettünk volna helyismeret híján-, hogy a közutak szűkösek, a forgalom pedig erős. Ergo 30 km-t nagyjából 1,5 óra alatt lehetett megtenni. Ennek ellenére mind Saint-Anne városa, mind a St. James rumlepárló múzeum is megérte a zötykölődést. Igaz, Fort-de-France bevásárló körútjára már nem jutott idő, de ezt egyikünk sem bánta. A fővárosba érve egyenesen a reptérre mentünk, ahol még egy felszállás előtti kajára, kávéra és igény szerint kisebb szuvenír vadászatra azért még jutott idő.

Vasárnap – Budapest

AirFrance. Párizsi átszállás. Végül vasárnap délutáni visszacsöppenés hazánk szürke, hideg valóságába. Ott, ahol 10 nappal korábban egy sápadt, de vidám csapat várta a felszállást, most egy lebarnult, emlékekkel teli, de szomorkás banda búcsúzkodott.

Ha összegeznem kéne, mit írnék? Csak annyit, hogy fantasztikus érzés tél közepén kiszakadni a nyárba, messzi tájakon, idegen kultúrákkal ismerkedni. Az pedig, hogy mindezt egy luxushajó kényelméből szuperül megszervezve -bő egy hét alatt a lehető legtöbb helyszínt bejárva- élvezheted, egyenesen megfizethetetlen. Én azt mondom, ezekért az élményekért érdemes élni. Ha izgat a kaland, és megteheted, ne hagyd ki!